Hol nem volt mesék

Egér Berci egy egyszerű, szürke kisegér volt, akinek takaros kis lakása volt a főutcán, közvetlenül az erjesztett tejtermékek boltjával szemben. Miközben reggeli olvasztott sajtját kortyolgatta, gyakran nézte emeleti ablakából az utcán sürgő-forgó egereket, aztán kihajolt, hogy ellásson az utca végéig, ahol a domb fölött néha még halványan fehérlett egy kerek folt a Hold helyén.

Egér Berci minden hétköznap korán kelt, öltönyt húzott, nyakkendőt kötött, és mielőtt kilépett volna az ajtón, fényesített egy kicsit a cipőjén. A ház előtt felszállt a villamosra, és három megállót utazott az Egérvédelmi Hivatal Kisemlős Megfigyelő és Távol Tartó Osztályára – röviden: Macskaelhárító – ahol herkenytű-technikai mérnökként dolgozott, és mindenféle okos macskariasztó eszközt állított elő.

Vasárnaponként azonban a vasútállomás felé vette az irányt, útközben vásárolt egy csokor tulipánt a virágosnál, és a reggel 9-es vonattal a külvárosba utazott, hogy meglátogassa a szüleit. Az anyukája minden alkalommal vázába tette a tulipánokat, aztán megkínálta Bercit a már előre elkészített uzsonnával. A sajtos szendvicseket Egér Berci, és apja, idősebb Egér Bertalan mindig a műhelyben fogyasztották el, ahol régi bicikliket bütyköltek. Idősebb Egér Bertalan mindig is bicikliszerelőként dolgozott, Berci pedig már kiskora óta mellette téblábolt, és megtanulta, mit mivel kell megtekerni, becsavarni, összedrótozni és felkurblizni.

Egér Bercit érdekelték a herkenytűk, de még jobban érdekelte a Hold. Gyerekként sokat bámulta az ablakból, és sokszor kérdezte az apját arról, hogy vajon tényleg sajtból van-e. Ám idősebb Egér Bertalan erre mindig csak legyintett, és azt felelte, hogy ahelyett, hogy Berci ilyen dolgokon töri a fejét, inkább tanuljon szorgalmasan az iskolában, hogy herkenytű-technikai mérnök lehessen, és meg legyen a napi betevő sajtja, amit egyelőre még az erjesztett tejtermékek kisboltjában mérnek, és nem a Holdról osztogatják.

Egér Berci így is tett, és amikor mérnök lett belőle, és felelős állást kapott a Macskaelhárításon, a szülei nagyon büszkék voltak rá. Bercinek azonban volt egy komoly titka, amiről senki nem tudott. Na nem kell megijedni, nem bandázott cakkos fülű patkányokkal és sajtot sem hamisított. Berci rendes egér volt, csak éppen volt egy álma. Az álma pedig az volt, hogy egyszer eljusson a Holdra. Hétköznap ugyan a hivatalban dolgozott, vasárnap pedig a szüleit látogatta, de szombaton, ahelyett, hogy pihenéssel töltötte volna a napot, a város egy eldugott kis utcájába ment, ahol műhelyt bérelt, és egész nap egy hatalmas masinán dolgozott, amin számtalan kapcsoló, billentyű és kallantyú volt, ami mind valami különös fényt csinált, lapátot forgatott vagy fura zajt gerjesztett.

Hosszú hetek és hónapok teltek el úgy, hogy Berci minden szombat hajnalban a titkos műhelyébe osont, és egész nap dolgozott, míg csak ki nem esett a kezéből a kalapács vagy a csavarhúzó. A masina azonban végül elkészült: egy csodálatos, ezüstszínű űrhajó volt az, ami, ha Berci számításai nem tévednek, bármikor képes egy egeret elrepíteni a Holdra, és vissza.

A kilövés napjául Berci egy olyan éjszakát választott, amikor a domb fölött hatalmas telihold világított, így biztos lehetett benne, hogy nem téveszti el a célt. Az útról nem szólt senkinek, mert tudta, hogy a többi egeret csak az érdekli, mikor akciós az ementáli a sarki boltban, és ostobaságnak tartanák, hogy valaki ilyen hosszú útra indul csak azért, hogy megtudja, tényleg sajtból van-e a Hold.

Amikor a pilótaszékbe ült, és beszíjazta magát, egy pillanatra elbizonytalanodott – nos, igen, egy magányos egér egy ekkora kaland előtt nem csoda, ha fél. De amikor kinézett az űrhajó ablakán, és meglátta a sárgán világító, hatalmas Holdat, már biztos volt benne, hogy egész hátralevő életében bánná, ha egy ilyen kalandot kihagyna. Így aztán Berci elfordította a kulcsot és megnyomott egy nagy piros gombot, az űrhajó pedig hangos robajlással a levegőbe emelkedett, közben pedig úgy rázkódott, hogy Bercinek összekoccantak a fogai is.

Mire azonban elérték a csillagokat, a motor már bemelegedett, és simán siklott a Tejúton keresztül, egyre közelebb érve a Holdhoz. Berci olyan csodásnak találta az eget, hogy arra gondolt, még ha a Holdat nem is sikerül elérnie, ez az utazás már akkor is minden fáradtságot megért. Hamarosan azonban az űrhajója belépett a Hold légterébe, Berci pedig egy botkormánnyal irányítva a gépet óvatosan leereszkedett a felszínére. Közben annyira koncentrált, hogy még a nyelve is kilógott egy kicsit, de a nagy izgalomban ez fel sem tűnt neki.

Amikor Berci első egérként a Holdra lépett, arra gondolt, hogy milyen kicsinek látszik innen a Föld, és hogy mennyire apróak rajta az egerek, akik most az erjesztett tejtermékek boltjának kirakatát bámulják, soha nem néznek fölfelé, így eszükbe sem juthat, hogy Berci, a szürke kisegér a Fő utca 14-ből éppen a fejük fölött, a Holdról néz le rájuk.

−Mégis csak örülök, hogy elindultam – mondta Berci hangosan, aztán leült, és egy nagy darabot tört a Hold egyik sajtkráteréből. Miközben rágcsálta, arra gondolt, hogy ebből mindenképpen visz egy darabot az apukájának is.

Nyulam Bulam egy bolyhos, fehér plüssnyúl volt, aki egy káposztaföldön lakott. Ez nyúlszemszögből nagyon ideális lehet, de tekintve, hogy Nyulam Bulam egy plüssállat volt, akinek nem volt szüksége táplálékra, már kevésbé volt szerencsés.

Nyulam Bulam ugyanis nem akarta megenni a káposztákat, de szívesen barátkozott volna velük. Azonban a káposzták mind doktori iskolát végeztek, ettől nőtt ilyen nagyra a fejük, és cseppet sem érdekelte őket egy plüssnyúl, akinek ész helyett csak vattapamacsok jutottak a füle közé.

Nyulam Bulam úgy találta, hogy egy ekkora méretű plüssnyúl, mint ő, ha lefekszik, és összegömbölyödik, éppen körül tudna ölelni egy káposztát. Sokat álmodozott arról, hogy szerez magának egy barátot, aki mellé bekucorodhat, de tudta, mit gondolnak róla a káposzták, ezért náluk inkább nem is próbálkozott, más pedig nem élt ezen a környéken. Így aztán a napjai magányosan teltek.

Történt egyszer, hogy a káposztaföld közepére egy hatalmas teherautó gurult, jókora platóval, rögtön a nyomában pedig egy markoló követte. A markoló sorban elkezdte felemelni a káposztákat a földről, és mindegyiket felrakta a teherautó platójára.

Nyulam Bulam nagyon megijedt, és rémülten kiáltozott:

-A káposzták! Ne vigyétek el a káposztákat!

Igaz, hogy a zöldségek nem voltak túl barátságosak vele, de mégis csak az egyetlen társaságát jelentették, még ha többnyire nem is vettek tudomást a köztük ugrándozó nyúlról.

-Na nézzétek, hogy aggódik! – mondta az egyik káposzta. – Ne félj már úgy, te plüssnyúl, jó helyre megyünk!

-Nem esik bántódásotok? – kérdezte Nyulam Bulam.

-Háh! Dehogy esik! – nevetett a káposzta. – A városba visznek minket, dolgozni, a káposztalaborba. Mégis mit gondoltál, miért végeztünk doktori iskolát?

-És jó lesz ott nektek? – kérdezte Nyulam Bulam.

-Igen, jó. – felelte a káposzta.

-És egészen biztosan nem maradnátok? – kérdezte Nyulam Bulam.

-Semmi esetre sem. – felelte a káposzta.

-De én akkor még magányosabb leszek… - felelte Nyulam Bulam, a káposzta azonban addigra már a teherautón volt, és régen nem figyelt a fehér plüssnyúlra.

Nyulam Bulam kétségbeesve szaladgált a káposzták között, és kérlelte őket:

-Nem maradnál? És te? Te sem maradnál? Nem tennéd meg, hogy legalább te itt maradsz?

Egyik káposzta sem akart maradni, ám amint Nyulam Bulam a sorok között szaladgált, a markoló egyszer csak egy káposztával együtt őt is fülön csípte, és felhajította a teherautó platójára. A fehér plüssnyúl egykor úgy megijedt, hogy már mukkanni sem mert, a káposzták pedig annyira el voltak foglalva azzal, hogy minél komolyabbnak és fontosabbnak látszódjanak a többiek előtt, hogy észre sem vették a sarokban lapító nyulat.

Amikor már a laboratóriumba értek, és a káposzták sorban legördültek a platóról, Nyulam Bulam is követte őket, és ő is beállt a sorba, ahol a káposzták várták, hogy a megfelelő munkára beosszák őket. Csak amikor a fehér plüss nyúlra került sor, akkor tűnt fel mindenkinek, hogy végig velük volt.

-Hát veled meg mit kezdjek? – vakarta meg a fejét a laboratórium vezetője, aki egy akkora káposzta volt, amekkorát Nyulam Bulam még soha nem látott.

A többi káposzta összesúgott a háta mögött, és Nyulam Bulam nagyon félt, hogy visszaküldik az üresen hagyott káposztaföldre.

-Ha már itt vagy, hasznodat vehetnénk. Elmosogathatod a kémcsöveket. – mondta végül a laboratórium vezetője, és Nyulam Bulam nagyon megkönnyebbült.

Ezután a laborban dolgozott, ahol a káposzták is. Míg ők a földszintre érkező betegek leleteit vizsgálták, hogy megállapítsák, milyen gyógyszerre van szükségük, a plüssnyúl a kémcsöveket és a padlót mosta. A káposzták még mindig nem beszélgettek vele, de mégis szerencsésnek érezte magát, hogy legalább nem kellett visszamennie és egyedül maradnia.

Hónapok teltek el, míg egyszer csak egy kisfiú érkezett a földszinten lévő kórházba. Nem volt semmi baja, csak nagyon szomorú volt, nem akart enni, aludni, beszélni és játszani sem. Egész nap csak feküdt. A káposzták ugyan soha nem látták a kisfiút, de sorra vizsgálták a leleteit a kémcsövekben és a mikroszkóp alatt, a legkülönfélébb orvosságokat javasolták, de egyik sem segített.

Egyik nap, amikor Nyulam Bulam éppen a szemetet vitte le a lépcsőn, benézett a betegekhez, és meglátta a szomorú kisfiút, amint az ágyán fekszik, és az ablakot bámulja.  Senki, egyetlen doktorit végzett káposzta sem tudta, hogy a kisfiúnak mi baja, de Nyulam Bulam azonnal megértette, hogy magányos. Szó nélkül letette a szemetesvödröt, besétált a kórterembe, és csendesen felmászott a kisfiú ágyába, összegömbölyödött, és befúrta magát a karjai alá. A kisfiú abban a pillanatban elmosolyodott, másnap pedig nevetve ébredt, befalta a reggelijét, aztán a kertbe mentek, ahol egész nap labdáztak Nyulam Bulammal.

A káposztáknak csak akkor tűnt fel a plüssnyúl hiánya, amikor már hegyekben álltak a mosatlan kémcsövek. Amikor meglátták a kertben játszó kisfiút, egyikük sem értette, mi történhetett, és hogyan volt képes meggyógyítani őt egy plüssnyúl, akinek ész helyett csak vattapamacsok vannak a két füle között, de azt mind belátták, hogy valami olyasmit vitt véghez, amire egyikük sem volt képes.

Ennek már öt éve, és Nyulam Bulam azóta megalapította a nyulambulanciát, ahová bárki betérhet egy ölelésre, aki szomorúnak vagy magányosnak érzi magát.