Nyulam Bulam egy bolyhos, fehér plüssnyúl volt, aki egy káposztaföldön lakott. Ez nyúlszemszögből nagyon ideális lehet, de tekintve, hogy Nyulam Bulam egy plüssállat volt, akinek nem volt szüksége táplálékra, már kevésbé volt szerencsés.
Nyulam Bulam ugyanis nem akarta megenni a káposztákat, de szívesen barátkozott volna velük. Azonban a káposzták mind doktori iskolát végeztek, ettől nőtt ilyen nagyra a fejük, és cseppet sem érdekelte őket egy plüssnyúl, akinek ész helyett csak vattapamacsok jutottak a füle közé.
Nyulam Bulam úgy találta, hogy egy ekkora méretű plüssnyúl, mint ő, ha lefekszik, és összegömbölyödik, éppen körül tudna ölelni egy káposztát. Sokat álmodozott arról, hogy szerez magának egy barátot, aki mellé bekucorodhat, de tudta, mit gondolnak róla a káposzták, ezért náluk inkább nem is próbálkozott, más pedig nem élt ezen a környéken. Így aztán a napjai magányosan teltek.
Történt egyszer, hogy a káposztaföld közepére egy hatalmas teherautó gurult, jókora platóval, rögtön a nyomában pedig egy markoló követte. A markoló sorban elkezdte felemelni a káposztákat a földről, és mindegyiket felrakta a teherautó platójára.
Nyulam Bulam nagyon megijedt, és rémülten kiáltozott:
-A káposzták! Ne vigyétek el a káposztákat!
Igaz, hogy a zöldségek nem voltak túl barátságosak vele, de mégis csak az egyetlen társaságát jelentették, még ha többnyire nem is vettek tudomást a köztük ugrándozó nyúlról.
-Na nézzétek, hogy aggódik! – mondta az egyik káposzta. – Ne félj már úgy, te plüssnyúl, jó helyre megyünk!
-Nem esik bántódásotok? – kérdezte Nyulam Bulam.
-Háh! Dehogy esik! – nevetett a káposzta. – A városba visznek minket, dolgozni, a káposztalaborba. Mégis mit gondoltál, miért végeztünk doktori iskolát?
-És jó lesz ott nektek? – kérdezte Nyulam Bulam.
-Igen, jó. – felelte a káposzta.
-És egészen biztosan nem maradnátok? – kérdezte Nyulam Bulam.
-Semmi esetre sem. – felelte a káposzta.
-De én akkor még magányosabb leszek… - felelte Nyulam Bulam, a káposzta azonban addigra már a teherautón volt, és régen nem figyelt a fehér plüssnyúlra.
Nyulam Bulam kétségbeesve szaladgált a káposzták között, és kérlelte őket:
-Nem maradnál? És te? Te sem maradnál? Nem tennéd meg, hogy legalább te itt maradsz?
Egyik káposzta sem akart maradni, ám amint Nyulam Bulam a sorok között szaladgált, a markoló egyszer csak egy káposztával együtt őt is fülön csípte, és felhajította a teherautó platójára. A fehér plüssnyúl egykor úgy megijedt, hogy már mukkanni sem mert, a káposzták pedig annyira el voltak foglalva azzal, hogy minél komolyabbnak és fontosabbnak látszódjanak a többiek előtt, hogy észre sem vették a sarokban lapító nyulat.
Amikor már a laboratóriumba értek, és a káposzták sorban legördültek a platóról, Nyulam Bulam is követte őket, és ő is beállt a sorba, ahol a káposzták várták, hogy a megfelelő munkára beosszák őket. Csak amikor a fehér plüss nyúlra került sor, akkor tűnt fel mindenkinek, hogy végig velük volt.
-Hát veled meg mit kezdjek? – vakarta meg a fejét a laboratórium vezetője, aki egy akkora káposzta volt, amekkorát Nyulam Bulam még soha nem látott.
A többi káposzta összesúgott a háta mögött, és Nyulam Bulam nagyon félt, hogy visszaküldik az üresen hagyott káposztaföldre.
-Ha már itt vagy, hasznodat vehetnénk. Elmosogathatod a kémcsöveket. – mondta végül a laboratórium vezetője, és Nyulam Bulam nagyon megkönnyebbült.
Ezután a laborban dolgozott, ahol a káposzták is. Míg ők a földszintre érkező betegek leleteit vizsgálták, hogy megállapítsák, milyen gyógyszerre van szükségük, a plüssnyúl a kémcsöveket és a padlót mosta. A káposzták még mindig nem beszélgettek vele, de mégis szerencsésnek érezte magát, hogy legalább nem kellett visszamennie és egyedül maradnia.
Hónapok teltek el, míg egyszer csak egy kisfiú érkezett a földszinten lévő kórházba. Nem volt semmi baja, csak nagyon szomorú volt, nem akart enni, aludni, beszélni és játszani sem. Egész nap csak feküdt. A káposzták ugyan soha nem látták a kisfiút, de sorra vizsgálták a leleteit a kémcsövekben és a mikroszkóp alatt, a legkülönfélébb orvosságokat javasolták, de egyik sem segített.
Egyik nap, amikor Nyulam Bulam éppen a szemetet vitte le a lépcsőn, benézett a betegekhez, és meglátta a szomorú kisfiút, amint az ágyán fekszik, és az ablakot bámulja. Senki, egyetlen doktorit végzett káposzta sem tudta, hogy a kisfiúnak mi baja, de Nyulam Bulam azonnal megértette, hogy magányos. Szó nélkül letette a szemetesvödröt, besétált a kórterembe, és csendesen felmászott a kisfiú ágyába, összegömbölyödött, és befúrta magát a karjai alá. A kisfiú abban a pillanatban elmosolyodott, másnap pedig nevetve ébredt, befalta a reggelijét, aztán a kertbe mentek, ahol egész nap labdáztak Nyulam Bulammal.
A káposztáknak csak akkor tűnt fel a plüssnyúl hiánya, amikor már hegyekben álltak a mosatlan kémcsövek. Amikor meglátták a kertben játszó kisfiút, egyikük sem értette, mi történhetett, és hogyan volt képes meggyógyítani őt egy plüssnyúl, akinek ész helyett csak vattapamacsok vannak a két füle között, de azt mind belátták, hogy valami olyasmit vitt véghez, amire egyikük sem volt képes.
Ennek már öt éve, és Nyulam Bulam azóta megalapította a nyulambulanciát, ahová bárki betérhet egy ölelésre, aki szomorúnak vagy magányosnak érzi magát.
